Ma csatlakozom azok népes táborába, akik blogot írnak. Azelőtt sohasem próbálkoztam ilyesmivel, és nem is igazán tudom, hogyan kell csinálni, de bizonyára belejövök majd. Elvégre mindig tanul az ember (a lánya meg végképp... )

  Nem tudom, hogyan kezdjem, talán illene valamiféle bemutatkozással. Miért is jöttem ide, mit várok, mik a céljaim? Mint amikor új iskolába megyünk. Vagy állásinterjún a legspontánabb kérdés: Mondj magadról néhány szót! Nehéz feladat ez. Mit is mondhatnék, ami érdekelheti ezeket a vadidegen embereket rólam. Szokásos sablon jön tehát: SzaMóca vagyok, Innen jöttem, írni már első osztályos korom óta tudok, és a Véletlen úgy hozta, hogy mostantól itt is fogok írni, abból a célból, hogy Mindenkinek jó legyen...

  Szóval itt vagyok, és ma beálltam egy újabb sorba. Amúgy utálok sorban állni, de ez most nem a várakozásról szól. Ez itten, kérem, a tettek mezeje. Itt aztán már írni kell!

  Még középiskolás koromban álmodoztam arról, hogy írni fogok. Volt, hogy egy-egy elolvasott könyv, vagy novella után hatalmába kerített a tettvágy, és elkezdtem írni. Csak úgy, papírra vetettem néhány oldalt, arról, amit érdekesnek tartottam. De egy szint után – max. 5 oldal – képtelen voltam folytatni. Félretettem, és pár nap, vagy hét után visszaolvasva, szörnyen rossznak tűnt, és a kukában landolt az addig dédelgetett kis művem. Néhányszor előfordult ez, aztán végleg feladtam. De a Szív, egy olyan kis műszer, ami sosem hagyja nyugodni a Lélek mélyén nyugvó Álmokat. Piszkál, hogy menjek az álmaim után, és írjak. Ez a dolga. Aztán amikor felnőtt(ebb) fejjel ismét nekilátok, ismét írok – most azonban csak egy oldalig jutok – és amikor ismét abbahagyom, akkor a Véletlen elvezet egy könyvesboltba. Ott találok több könyvet, ami megtetszik, ugyanattól a brazil írótól. Sorra olvasom az ajánlásokat, hogy dönteni tudjak, melyiket vigyem magammal. Az egyikük mindent elsöprő fölénnyel nyer, mert a Szív már akkor súgott, hogy ő lesz az, amikor a kezembe vettem. Megveszem tehát, és négy este alatt kiolvasom. Magával ragad. Megtanít sok mindenre, de a legfontosabb ez: Hallgassak a Szívemre! Az Álmokat követni kell, azért vannak. Rögös, és hosszú út vezet, néha csak a szomszéd utcáig, ahol megtaláljuk a Kincset, amit kerestünk. De az úton végig kell menni! Követve a Szív súgását.

  Így tehát én most elindulok. Most nem állok meg, és nem adom fel az elején, az első akadálynál. Írni fogok! És ennek mi sem jobb bizonyítéka, Kedves Olvasó, minthogy ezeket a sorokat követed itt, szemeidet legeltetve, Lelked táplálékát keresve.

Remélem, sokat segítünk majd egymásnak!

Folyt. köv.!!!