A Napkorong lomha léptekkel törte át a horizontot. Szikrázó kék ég köszöntötte a hajnalt. S mint föld alól kibúvó kis mag, piciny csíráját kivillantotta, majd rohamtempóban vágtatni kezdett a magasba.

A reggel álmosan várta a délelőttöt, észre sem vette, hogy elszaladt az idő. Ám ahogyan a Nap mind magasabbra ért, a hűvös, jeges szél felhők hadát kezdte hordani elé. Szikrázó fényét sötét, dagadó fátyollal próbálták eloltani. De a Nap rendíthetetlen volt, melegét lágy hullámokban fodrozta a földre. Fénykardjával néhol lyukakat vájt a felhők oldalába, s pengéjén megcsillant a Szeretet. A felhők dühösek lettek. Seregeket toboroztak ellene. A vad szél pártjukat fogta, segítségül haragos felhőket hozott nekik. A Nap mosolygott rajtuk, ahogyan megrázkódtak, és havat ontottak magukból. A pelyhek azonban nem értek földet, a meleg semmivé foszlatta őket. A felhők erre jégzáport zúdítottak a földre, utolsó fegyverüket sütötték el. Mindhiába. A szél szárnyán a napsugár is helyet kapott, s gyermeki kacagással emésztette el a földre szánt golyókat. A felhők meggyöngültek. Darabokra hullott seregük. A szél már csak annyit tehetett, hogy éles, metsző hideggel kaszálta a jó időt. A Nap elálmosodott. Fejecskéjét lehajtotta, és délutáni szundikálásba szenderült a békés, tejszínhabos felhők között. A zajos szél azonban nem hagyta sokáig pihenni. Mindenféléket elhordott, csak nehogy nyugta legyen a Napnak. Erre ő tette a dolgát, csak sütött és sütött. A szél hirtelen egy virág illatát érezte meg, és fejét vesztve elszaladt, hogy megkeresse. A Nap eltelt boldogsággal. Vörösesen izzani kezdett a horizont. Az ég kékje lila fürdőt vett tőle. Beleborzongtak.

A Nap elfáradt mára. Lassan indult nyugovóra térni, óvatosan bukott alá éj-takarójának. Álmában pajkos réteken járt, ahol füvek szökkentek szárba, bogárkák ébredeztek, és az ég kékjébe kiáltó szerelmes madarak adták hírül mindenkinek: Eljött a Tavasz!