Lusta ásítások, újságpapír csörgés és cipők kopogása zavarta meg a csendet. A korai órákban lassan telt utasokkal a kocsi. „Kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak” - szólt a hangszóróból és már indult is a metró.

Az első megállóban hangos zörejjel vágódtak ki egyszerre az ajtók. Az utasok némán foglalták el a szabadon maradt ülőhelyeket, kivéve két, élénken csacsogó fiatal nőt. Észre sem vették, és már a következő megállóból özönlöttek be az emberek. Egy jókedvű hang szakította meg a társalgást és köszöntötte őket:

- Helló, lányok! - szólt lazán, mintha ezer éve ismernék egymást, és minden reggel itt találkoznának.

- Szia... - vágták rá unottan egyszerre, miközben felnéztek a susmusból. Meglepődve látták, hogy nem egy váratlan ismerősük az, és még csak nem is egy részeg idióta akar beszélgetésbe elegyedni velük, ahogyan azt gondolták. Egy hétévesforma, aránytalanul nagy fejjel bíró, kék szemű kisfiú vigyorgott bambán rájuk.

Egyszerre hangosan felkacagtak.

A kisfiú zavaróan közel hajolt hozzájuk.

- Le akarsz ülni? - kérdezte az egyikük.

- Igen! - lelkendezett a kisfiú, és azzal levágta magát az átadott helyre.

- Petikém, várj már, hova rohansz? - Egy idősödő nő zihálva érte utol. - Mondtam már ezerszer, hogy nem szabad elszaladni, mert...

- Nézd, leültem! - vágott a nő szavába és büszkén kihúzta magát az ülésen.

- Látom, ügyes vagy kicsim! Köszönjük szépen! - fordult hálálkodva a lányok felé. - Te megköszönted? Hogy kell megköszönni? Mit mondunk ilyenkor? - unszolta.

A vigyor lefagyott a kisfiú arcáról. Bamba szemeit forgatta, nagyon törte a kis buksiját, majd odavágta nekik:

- Kösz.

- Ügyes vagy drágám! - dicsérte rögtön az asszony. Ettől megint büszkén vigyorogni kezdett, és hol a mellette ülőre, hol a fékezéstől dülöngélő másik nőre nézett.

- Szívesen! - mondta, és barátnőjével együtt a mamára mosolyogtak, majd tovább folytatták a beszélgetést.

A kisfiú méregetni kezdte őket. Nyelvével szája szélét nyalogatta, forgatta kicsiny, kék szemeit, és tekintetét hol a mellette ülőre, hol a másik lányra emelte.

- Mit nézel kisfiam? Hmm? Petikém, mit nézel? - próbálta kizökkenteni a koncentrálásból.

- Az arcokat. Az arcokat nézem. - és még nyíltabban kezdte bámulni a rá sem néző lányokat.

- Az arcokat nézed? - mosolygott a mama.

- Igen. Ő veled utazik - mutatott az asszony mellett állóra -, ő meg velem. Közelebb hajolt, észrevette, hogy a lányok nem figyelnek rá.

- Ő velem utazik, ő velem, ő meg veled - mutogatott, és egyre hangosabban beszélt.

Ezzel sikerült elvonnia a lányok figyelmét.

- Igen, és hová utazunk, nem is tudod, mi hová megyünk? - nevetett a mellette ülő.

A kisfiú megdöbbent.

- Miért, hová utazunk?

- Hát, mi dolgozni megyünk. Eljössz velem a munkahelyemre? - nevetett a vele utazó lány.

- Igen. Elmegyek veled! - mondta komolyan.

- Igen? De édes! - mosolygott a mamára. - És mit csinálsz ott majd? Segítesz nekem? - nevetgéltek összekacsintva a barátnővel.

A kisfiú gondolkodni kezdett. Nyelvével a szája szélét pásztázta körbe, és a szemei összevissza kezdek forogni. Aztán hirtelen megállt a nyelve, és a szemei is csak két irányba néztek. Lelkesen kiáltotta el magát, de akkor már csak a mama várta a választ.

- Igen! Segítek! Segítek dolgozni! - fülig ért a szája.

A lányok még egyszer jót nevettek. Többet azonban nem hagyták magukat kizökkenteni a fontos megbeszélésből. A kisfiú próbálkozott, ismételgetni kezdte a szavaikat. Aztán újra eszébe jutott, hogy ő most megy velük dolgozni.

- Ő veled utazik, ő meg velem. Mama, ő veled utazik! Mamaaa!

- Igen kicsim. De ki utazik velem? Mindenki velem utazik, nézd, mennyien vannak még itt, mindenki velem is, meg veled is utazik. Látod? Mind együtt utazunk a metrón. - próbálta elvonni a figyelmét, hogy ne zavarja a lányokat.

- De nem, csak a szürke. - erősködött. - Csak a szürke megy veled.

- Szürke? - nevetett fel az asszony. - Az nem szürke drágám, hanem szőke! Azt úgy mondjuk, szőke. Az én hajam, az enyém szürke. - magyarázta kacagva.

De a szürke szőke és a barna barátnő már nem figyelt rájuk többet. A következő megállónál egy szó nélkül leszálltak. A kisfiú bamba vigyora komorra váltott. Amíg a vonat tovább nem indult, követte őket a kis kusza tekintetével. Hát mégse megy velük dolgozni? A mama nagyot sóhajtott. Leült a kisfiú mellett felszabadult helyre. Az ajtók hangos zörejjel egyszerre záródtak.

Majd a kisfiú arca ismét felderült:

- Mama, én most veled utazok, te meg velem. Én veled, te meg velem...