Emlékszem még a nagymamámra. Emlékszem, Mamisának hívtuk a húgommal, mert nagyon szerettük, és így becézve akartunk kedveskedni neki. Emlékszem a csokis tetejű süteményre, amit mindig az én kedvemért sütött, ha eljött hozzánk, vagy mi mentünk, mert ez volt a kedvencem. Emlékszem arra az ízre, és tudom, anyukám bármennyire igyekszik, nem tud ugyanolyan ízűt sütni. Emlékszem a málnaszörpre is, amit azokból a piros műanyag poharakból ittunk, amikor náluk voltunk. Emlékszem, volt egy zöld műanyag pohár is, és a húgommal mindig azon veszekedtünk, ki ihat a zöldből. Emlékszem, mindig ő nyert, mert ő volt a kisebb. Emlékszem, cserébe én ihattam a papa aranyszélű, aranyfülű, festett teáscsészéjéből, amiből csak egy volt. Emlékszem, őt Papisának hívtuk, mert őt is nagyon szerettük. Emlékszem, hogy hányszor elvitt magával nyáron, munka után strandra, vagy fürdőbe! Emlékszem, a húgom ilyenkor a mamával maradt otthon, mert neki aludnia kellett még délután. Emlékszem, mennyire örültem ennek, hiszen így csak velem foglalkoztak, és csak én kaptam palacsintát a strandon. Emlékszem, a mama is sokszor sütött nekünk palacsintát. Emlékszem, a kakaós volt a kedvencünk. Emlékszem, amikor nyáron Szelidi-tónál voltunk, a nyaralóban, hányszor állt a konyhában, míg mi játszottunk az ablak alatt a homokozóban! Emlékszem, egyszer néhány aprópénzt csentem a hamutartóból, ahová a papa a zsebeit ürítette ki mindig. Emlékszem, elástam a homokban, és amikor legközelebb megtaláltuk a húgommal, mindenki csak csodálkozott. Emlékszem, mennyire örültek, hogy milyen jó helyről hozta a papa a homokot! Emlékszem, az egészet áttúrtuk, de persze csak néhány érme volt benne. Emlékszem, akkor kivételesen nem veszekedtünk a húgommal. Emlékszem, hogy a mama sokszor veszekedett velünk, amiért túl sokáig voltunk a víz alatt a tóban. Emlékszem, a húgommal beszélgetni próbáltunk a víz alatt, és néha kis is találtuk, hogy mit mond a másik. Emlékszem, Mamisa mindig azt mondta, nem örül, hogy lebukunk a víz alá, mert ott már nem lát minket, és aggódik. Emlékszem, folyton aggódott értünk, és én annyira utáltam, mikor aggódott! Emlékszem, annak sem örült, ha túl messzire úsztam a tóban. Emlékszem, mindig azt mondtam, hogy: De hát anyu is megengedi... Emlékszem, mindig azt felelte: Nem érdekel, mit csinálsz, ha anyád itt van, de ha rám vagy bízva, akkor nem úszhatsz addig, ahol már nem ér le a lábad! Emlékszem pedig, hogy én akkor már biztonsággal úsztam. Emlékszem, hogy tengerben tanultam meg úszni, amikor anyuékkal egyszer Bulgáriában nyaraltunk. Emlékszem, milyen puha és forró volt ott a homok! Emlékszem, minden nap kaphattam egy jégkrémet az árustól, aki naponta kétszer sétált el mellettünk. Emlékszem, hogy jól meg kellett fontolnom, mikor kérek, délelőtt, vagy inkább majd délután. Emlékszem, azért volt, hogy kétszer is kaptam! Emlékszem, mindig pandásat kértem. Emlékszem, hogy a mancsuk barna, vagy rózsaszín volt, csokis vagy puncsos, és a hasuk fehér, vaníliás. És emlékszem, hogy évek múltán már nálunk is lehetett olyan pandás jégkrémet kapni, de annak nem volt olyan finom az íze, mint annak, amit ott, a tengerparton ettem...