szaMóca

Egy biológiai védekező eszköz, amely az Ember alkotta munkatáborból kiszabadulva utat tört magának. A mostanában sokat emlegetett Harlekinkatica (Harmonia axyridis) az, amiről beszélek.

Az Ember azonban nem szereti, ha nem a kénye-kedve szerint történnek a dolgok, így bosszút áll, és kampányt indít szökött rabszolgái ellen. Híresztelések szerint az elszaporodott, világuralomra törő kis gazfickók roppant veszélyesek: tömegével szállják majd meg lakásainkat, felfalják gyümölcseinket, megdézsmálják szőlőinket. Sőt, a szőlővel együtt feldolgozott példányok keserű, alkaloida-tartalmú teste rontja a boraink minőségét is. Egyes hírek szerint még meg is haraphatják az embert!

De nézzük csak meg, hogyan is történt mindez!

Állítólag 1916-ban Amerikában kezdődött a kis pettyesek forgalmazása a levéltetvek ellen. A lelkes kis munkások büszkék voltak rá, hogy e nemes feladatra ők lettek kiválasztva. Isteneik kedvében szerettek volna járni, így aztán önállósították magukat és jól elszaporodtak. Aztán a bevált technológiát az Ember Európába a 60-as években hozta be. Azonban hiba csúszott mérnöki számításaiba. Ugyanis 1999-ben már rá is bukkantak az első szabadföldi példányokra Németországban. Ezután, az Ember, látva mit tett, megijedt és gyorsan leállította a mezőgazdasági forgalmazásukat. Ám a ravasz kis Harlekinkatica egész Európát néhány év alatt meghódította, fütyülve a rendelkezésekre. Az első hazai példányra a Magyar Természettudományi Múzeum zoológusa, Merkl Ottó bukkant rá 2008 februárjában, Szigetszentmiklóson.

Most már nincs mit tenni, így aztán az Ember ellentámadásba lendül.

Vészjósló hírekkel árasztja el Embertársait a médián keresztül, miszerint az agresszív elterjedés legnagyobb veszélye, hogy az korábbi példákhoz hasonlóan kiszoríthatja a jelenleg nálunk élő katicafajokat. Mert hát ugye, eleszi előlük a táplálékot, vagy elfogyasztja a többi katicafaj petéit és lárváit.

Sőt, jó szokás szerint komoly összegeket is költenek a Harlekinkatica monitorozására. Pénz beszél, kutya ugat. A Harlekin meg röhög a markába: Magyarországon csupán néhány önkéntes katicavadász igyekszik figyelemmel kísérni a faj terjedését, hatásait az élővilágra.

És hogy mi a teendőnk?

A kis kelet-ázsiai bogár részletes leírását különféle honlapokon megtalálhatjuk. A Szakemberek azt is javasolják, hogy a lakásainkba való bejutásuk megakadályozása érdekében tömjük be a nyílásokat, ha pedig már bejutottak, porszívózzuk fel a betolakodókat.

Ezt az élőlényt maradéktalanul el kell pusztítani! – hirdetik az Emberek. De legalábbis monitorozni kell, képeket kell küldeni a H. P. honlapjára az állatról, és GPS pontossággal kell meghatározni pontos lelőhelyét, hogy azt adatbázisba lehessen rögzíteni.

A magam részéről:

Emlékszem még a nagymamámra. Emlékszem, Mamisának hívtuk a húgommal, mert nagyon szerettük, és így becézve akartunk kedveskedni neki. Emlékszem a csokis tetejű süteményre, amit mindig az én kedvemért sütött, ha eljött hozzánk, vagy mi mentünk, mert ez volt a kedvencem. Emlékszem arra az ízre, és tudom, anyukám bármennyire igyekszik, nem tud ugyanolyan ízűt sütni. Emlékszem a málnaszörpre is, amit azokból a piros műanyag poharakból ittunk, amikor náluk voltunk. Emlékszem, volt egy zöld műanyag pohár is, és a húgommal mindig azon veszekedtünk, ki ihat a zöldből. Emlékszem, mindig ő nyert, mert ő volt a kisebb. Emlékszem, cserébe én ihattam a papa aranyszélű, aranyfülű, festett teáscsészéjéből, amiből csak egy volt. Emlékszem, őt Papisának hívtuk, mert őt is nagyon szerettük. Emlékszem, hogy hányszor elvitt magával nyáron, munka után strandra, vagy fürdőbe! Emlékszem, a húgom ilyenkor a mamával maradt otthon, mert neki aludnia kellett még délután. Emlékszem, mennyire örültem ennek, hiszen így csak velem foglalkoztak, és csak én kaptam palacsintát a strandon. Emlékszem, a mama is sokszor sütött nekünk palacsintát. Emlékszem, a kakaós volt a kedvencünk. Emlékszem, amikor nyáron Szelidi-tónál voltunk, a nyaralóban, hányszor állt a konyhában, míg mi játszottunk az ablak alatt a homokozóban! Emlékszem, egyszer néhány aprópénzt csentem a hamutartóból, ahová a papa a zsebeit ürítette ki mindig. Emlékszem, elástam a homokban, és amikor legközelebb megtaláltuk a húgommal, mindenki csak csodálkozott. Emlékszem, mennyire örültek, hogy milyen jó helyről hozta a papa a homokot! Emlékszem, az egészet áttúrtuk, de persze csak néhány érme volt benne. Emlékszem, akkor kivételesen nem veszekedtünk a húgommal. Emlékszem, hogy a mama sokszor veszekedett velünk, amiért túl sokáig voltunk a víz alatt a tóban. Emlékszem, a húgommal beszélgetni próbáltunk a víz alatt, és néha kis is találtuk, hogy mit mond a másik. Emlékszem, Mamisa mindig azt mondta, nem örül, hogy lebukunk a víz alá, mert ott már nem lát minket, és aggódik. Emlékszem, folyton aggódott értünk, és én annyira utáltam, mikor aggódott! Emlékszem, annak sem örült, ha túl messzire úsztam a tóban. Emlékszem, mindig azt mondtam, hogy: De hát anyu is megengedi... Emlékszem, mindig azt felelte: Nem érdekel, mit csinálsz, ha anyád itt van, de ha rám vagy bízva, akkor nem úszhatsz addig, ahol már nem ér le a lábad! Emlékszem pedig, hogy én akkor már biztonsággal úsztam. Emlékszem, hogy tengerben tanultam meg úszni, amikor anyuékkal egyszer Bulgáriában nyaraltunk. Emlékszem, milyen puha és forró volt ott a homok! Emlékszem, minden nap kaphattam egy jégkrémet az árustól, aki naponta kétszer sétált el mellettünk. Emlékszem, hogy jól meg kellett fontolnom, mikor kérek, délelőtt, vagy inkább majd délután. Emlékszem, azért volt, hogy kétszer is kaptam! Emlékszem, mindig pandásat kértem. Emlékszem, hogy a mancsuk barna, vagy rózsaszín volt, csokis vagy puncsos, és a hasuk fehér, vaníliás. És emlékszem, hogy évek múltán már nálunk is lehetett olyan pandás jégkrémet kapni, de annak nem volt olyan finom az íze, mint annak, amit ott, a tengerparton ettem...

A Napkorong lomha léptekkel törte át a horizontot. Szikrázó kék ég köszöntötte a hajnalt. S mint föld alól kibúvó kis mag, piciny csíráját kivillantotta, majd rohamtempóban vágtatni kezdett a magasba.

A reggel álmosan várta a délelőttöt, észre sem vette, hogy elszaladt az idő. Ám ahogyan a Nap mind magasabbra ért, a hűvös, jeges szél felhők hadát kezdte hordani elé. Szikrázó fényét sötét, dagadó fátyollal próbálták eloltani. De a Nap rendíthetetlen volt, melegét lágy hullámokban fodrozta a földre. Fénykardjával néhol lyukakat vájt a felhők oldalába, s pengéjén megcsillant a Szeretet. A felhők dühösek lettek. Seregeket toboroztak ellene. A vad szél pártjukat fogta, segítségül haragos felhőket hozott nekik. A Nap mosolygott rajtuk, ahogyan megrázkódtak, és havat ontottak magukból. A pelyhek azonban nem értek földet, a meleg semmivé foszlatta őket. A felhők erre jégzáport zúdítottak a földre, utolsó fegyverüket sütötték el. Mindhiába. A szél szárnyán a napsugár is helyet kapott, s gyermeki kacagással emésztette el a földre szánt golyókat. A felhők meggyöngültek. Darabokra hullott seregük. A szél már csak annyit tehetett, hogy éles, metsző hideggel kaszálta a jó időt. A Nap elálmosodott. Fejecskéjét lehajtotta, és délutáni szundikálásba szenderült a békés, tejszínhabos felhők között. A zajos szél azonban nem hagyta sokáig pihenni. Mindenféléket elhordott, csak nehogy nyugta legyen a Napnak. Erre ő tette a dolgát, csak sütött és sütött. A szél hirtelen egy virág illatát érezte meg, és fejét vesztve elszaladt, hogy megkeresse. A Nap eltelt boldogsággal. Vörösesen izzani kezdett a horizont. Az ég kékje lila fürdőt vett tőle. Beleborzongtak.

A Nap elfáradt mára. Lassan indult nyugovóra térni, óvatosan bukott alá éj-takarójának. Álmában pajkos réteken járt, ahol füvek szökkentek szárba, bogárkák ébredeztek, és az ég kékjébe kiáltó szerelmes madarak adták hírül mindenkinek: Eljött a Tavasz!

Halk zene, és bal egérgomb kattanások. Notebook az asztalon. Nagy, kék labda, Szabi rajta. Farmer és póló. Tőle balra virágállvány, zöld, lombos növényekkel. Jobbján végig üveg, ablak. Körbe narancs és sárga falak. Én az ágyon. Kezemben toll, előttem füzet. Ott az asztal és egy tévé. Fal mentén a beépített szekrény. Ez a szoba. Balra a konyha, benne két szék, pult, fehér szekrény és mosatlan edények halma. A falon egy képen barna homok, kavicsok és tenger. A fürdő balra, fehér benne minden. Tiszta. Ennyi a lakásunk. De Tőle és tőlem élő. Tőlünk Otthon. Meleg, barátságos.

A nagy, gömbölyű, kéken ül. Hímnemű. Enyém. Sárgát és sötétbarnát visel. Pötyög. Ketten vagyunk. Hallgatunk. Itt fekszem. Írogatok. Kékem fest a fehérre. Elnézelődöm. Látom, ahol tegnap főztem. Most is mosatlanul hevernek ott. Várnak. Nem megyek. Késő van. Lassan fürdeni lehetne. Lehetne, de jó még itt kicsit pihenni. Elvagyunk. Együtt, de mégis külön.

Itthon vagyunk. Férjem nyüstöli a gépét, dolgozik. A labdáján ül, pólóban, farmerben. Zenét hallgatunk közben. Én az ágyon fekszem. Látom, hogy konyhában mi minden vár rám. Hagy várjon! Elgondolkozom. Falak vesznek körül minket. Mindketten elvágyunk innen. Kertet akarunk, madárcsicsergést, fákat. Ezen dolgozunk. Együtt vagyunk. Otthon.

Lusta ásítások, újságpapír csörgés és cipők kopogása zavarta meg a csendet. A korai órákban lassan telt utasokkal a kocsi. „Kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak” - szólt a hangszóróból és már indult is a metró.

Az első megállóban hangos zörejjel vágódtak ki egyszerre az ajtók. Az utasok némán foglalták el a szabadon maradt ülőhelyeket, kivéve két, élénken csacsogó fiatal nőt. Észre sem vették, és már a következő megállóból özönlöttek be az emberek. Egy jókedvű hang szakította meg a társalgást és köszöntötte őket:

- Helló, lányok! - szólt lazán, mintha ezer éve ismernék egymást, és minden reggel itt találkoznának.

- Szia... - vágták rá unottan egyszerre, miközben felnéztek a susmusból. Meglepődve látták, hogy nem egy váratlan ismerősük az, és még csak nem is egy részeg idióta akar beszélgetésbe elegyedni velük, ahogyan azt gondolták. Egy hétévesforma, aránytalanul nagy fejjel bíró, kék szemű kisfiú vigyorgott bambán rájuk.

Egyszerre hangosan felkacagtak.

A kisfiú zavaróan közel hajolt hozzájuk.

- Le akarsz ülni? - kérdezte az egyikük.

- Igen! - lelkendezett a kisfiú, és azzal levágta magát az átadott helyre.

- Petikém, várj már, hova rohansz? - Egy idősödő nő zihálva érte utol. - Mondtam már ezerszer, hogy nem szabad elszaladni, mert...

- Nézd, leültem! - vágott a nő szavába és büszkén kihúzta magát az ülésen.

- Látom, ügyes vagy kicsim! Köszönjük szépen! - fordult hálálkodva a lányok felé. - Te megköszönted? Hogy kell megköszönni? Mit mondunk ilyenkor? - unszolta.

A vigyor lefagyott a kisfiú arcáról. Bamba szemeit forgatta, nagyon törte a kis buksiját, majd odavágta nekik:

- Kösz.

- Ügyes vagy drágám! - dicsérte rögtön az asszony. Ettől megint büszkén vigyorogni kezdett, és hol a mellette ülőre, hol a fékezéstől dülöngélő másik nőre nézett.

- Szívesen! - mondta, és barátnőjével együtt a mamára mosolyogtak, majd tovább folytatták a beszélgetést.

A kisfiú méregetni kezdte őket. Nyelvével szája szélét nyalogatta, forgatta kicsiny, kék szemeit, és tekintetét hol a mellette ülőre, hol a másik lányra emelte.

- Mit nézel kisfiam? Hmm? Petikém, mit nézel? - próbálta kizökkenteni a koncentrálásból.

- Az arcokat. Az arcokat nézem. - és még nyíltabban kezdte bámulni a rá sem néző lányokat.

- Az arcokat nézed? - mosolygott a mama.

- Igen. Ő veled utazik - mutatott az asszony mellett állóra -, ő meg velem. Közelebb hajolt, észrevette, hogy a lányok nem figyelnek rá.

- Ő velem utazik, ő velem, ő meg veled - mutogatott, és egyre hangosabban beszélt.

Ezzel sikerült elvonnia a lányok figyelmét.

- Igen, és hová utazunk, nem is tudod, mi hová megyünk? - nevetett a mellette ülő.

A kisfiú megdöbbent.

- Miért, hová utazunk?

- Hát, mi dolgozni megyünk. Eljössz velem a munkahelyemre? - nevetett a vele utazó lány.

- Igen. Elmegyek veled! - mondta komolyan.

- Igen? De édes! - mosolygott a mamára. - És mit csinálsz ott majd? Segítesz nekem? - nevetgéltek összekacsintva a barátnővel.

A kisfiú gondolkodni kezdett. Nyelvével a szája szélét pásztázta körbe, és a szemei összevissza kezdek forogni. Aztán hirtelen megállt a nyelve, és a szemei is csak két irányba néztek. Lelkesen kiáltotta el magát, de akkor már csak a mama várta a választ.

- Igen! Segítek! Segítek dolgozni! - fülig ért a szája.

A lányok még egyszer jót nevettek. Többet azonban nem hagyták magukat kizökkenteni a fontos megbeszélésből. A kisfiú próbálkozott, ismételgetni kezdte a szavaikat. Aztán újra eszébe jutott, hogy ő most megy velük dolgozni.

- Ő veled utazik, ő meg velem. Mama, ő veled utazik! Mamaaa!

- Igen kicsim. De ki utazik velem? Mindenki velem utazik, nézd, mennyien vannak még itt, mindenki velem is, meg veled is utazik. Látod? Mind együtt utazunk a metrón. - próbálta elvonni a figyelmét, hogy ne zavarja a lányokat.

- De nem, csak a szürke. - erősködött. - Csak a szürke megy veled.

- Szürke? - nevetett fel az asszony. - Az nem szürke drágám, hanem szőke! Azt úgy mondjuk, szőke. Az én hajam, az enyém szürke. - magyarázta kacagva.

De a szürke szőke és a barna barátnő már nem figyelt rájuk többet. A következő megállónál egy szó nélkül leszálltak. A kisfiú bamba vigyora komorra váltott. Amíg a vonat tovább nem indult, követte őket a kis kusza tekintetével. Hát mégse megy velük dolgozni? A mama nagyot sóhajtott. Leült a kisfiú mellett felszabadult helyre. Az ajtók hangos zörejjel egyszerre záródtak.

Majd a kisfiú arca ismét felderült:

- Mama, én most veled utazok, te meg velem. Én veled, te meg velem...

A minap a szokásostól eltérő szupermarketben intéztem szokásos hétköznapi bevásárlásomat. Kényelmesen lődörögtem az üzletben, majd a pénztárnál állva a kasszás hölgyek beszélgetésére lettem figyelmes.

- Na, és? Aztán mi volt? - érdeklődött a barna hajú, miközben a pultra felpakolt termékeimet táncoltatta a vonalkód-leolvasó előtt.

- Aztán megkérdezte, hogy férjnél vagyok-e. - felelte a dundibb, burgundivörösre festett hajú, szomszédos kasszánál ülő lány. Egymásra mosolyogtak, majd a mesélő csillogó szemekkel folyatta. - Mondtam, hogy, nem. Aztán megkérdezte, hogy van-e barátom, mondtam, hogy nincs. Aztán azt, hogy csak nem barátnőm van? - A lányok vihogva néztek össze. - Mondtam, hogy ne izguljon, se férjem, se barátom, főleg nem barátnőm, sőt, még kutyám, vagy macskám sincsen. Egyedül vagyok, mint a kisujjam. - sóhajtott fel a hatás kedvéért, de az immár a pénzemet számolgató barna hajút ez csöppet sem érdekelte.

- Na, és, erre mit mondott? - érdeklődött tovább.

- Azt mondta: Tényleg? De jó! Akkor leszel a barátnőm? - mondta óvodáskislányra emlékeztető hanglejtéssel. Szinte könyörögve nézett szomszédjára, ahogyan előadta neki a történetet.

A másik ettől nem kapott levegőt.

- Csak így? Ilyen egyszerűen? - leplezetlen elképedéssel firtatta tovább. - Hát, ez nem semmi! Ez aztán őszinte volt... Bezzeg a Petim, hónapokig várhattam, mire kimondtuk, hogy akkor járunk...

Majd amikor a kíváncsisága úrrá lett a meglepődöttségén, tovább kérdezősködött.

- És? Mit mondtál erre?

- Hát, semmit... - vallta be kissé szégyenkezve a folytatást a vöröske, majd gyorsan hozzátette:

- Aztán telefonszámot cseréltünk. Tegnap felhívott, és úgy néz ki, csütörtökön találkozni fogunk! - boldogságtól sugárzó arccal, reményekkel és várakozással telve sóhajtott, mint aki azt reméli, hogy tündérmeséjébe nem lép a gonosz boszorkány, és semmi sem fogja megakadályozni az ő csütörtöki randijukat.

-Nahát, ez igen! Ez tényleg könnyen ment! Hogy ennek a csajnak minden sikerül... eszem megáll...

Tovább hüledezett, de én időközben bepakoltam a vásárolt dolgokat a szatyromba, és szabad helyet hagyva az utánam következőnek, távoztam.

Hazafelé tartva elgondolkoztam. Vajon miért bonyolítjuk túl a kapcsolatainkat? A csalódástól, visszautasítástól, megvetéstől való félelmünk gátolja Szívünket őszintén megnyílni. Pedig az őszinteségen nincs mit szégyellni. Arra büszkének kell lenni, mert bátorságra vall, nyíltan megvallani amit Szívünk súg. „Leszel a barátnőm?” - Ez ennyire egyszerű. És mi nők imádjuk, ha egy pasi ilyen zavarba ejtően, gyermekien őszinte... még akkor is, ha amúgy nem az esetünk.

  Ma csatlakozom azok népes táborába, akik blogot írnak. Azelőtt sohasem próbálkoztam ilyesmivel, és nem is igazán tudom, hogyan kell csinálni, de bizonyára belejövök majd. Elvégre mindig tanul az ember (a lánya meg végképp... )

  Nem tudom, hogyan kezdjem, talán illene valamiféle bemutatkozással. Miért is jöttem ide, mit várok, mik a céljaim? Mint amikor új iskolába megyünk. Vagy állásinterjún a legspontánabb kérdés: Mondj magadról néhány szót! Nehéz feladat ez. Mit is mondhatnék, ami érdekelheti ezeket a vadidegen embereket rólam. Szokásos sablon jön tehát: SzaMóca vagyok, Innen jöttem, írni már első osztályos korom óta tudok, és a Véletlen úgy hozta, hogy mostantól itt is fogok írni, abból a célból, hogy Mindenkinek jó legyen...

  Szóval itt vagyok, és ma beálltam egy újabb sorba. Amúgy utálok sorban állni, de ez most nem a várakozásról szól. Ez itten, kérem, a tettek mezeje. Itt aztán már írni kell!

  Még középiskolás koromban álmodoztam arról, hogy írni fogok. Volt, hogy egy-egy elolvasott könyv, vagy novella után hatalmába kerített a tettvágy, és elkezdtem írni. Csak úgy, papírra vetettem néhány oldalt, arról, amit érdekesnek tartottam. De egy szint után – max. 5 oldal – képtelen voltam folytatni. Félretettem, és pár nap, vagy hét után visszaolvasva, szörnyen rossznak tűnt, és a kukában landolt az addig dédelgetett kis művem. Néhányszor előfordult ez, aztán végleg feladtam. De a Szív, egy olyan kis műszer, ami sosem hagyja nyugodni a Lélek mélyén nyugvó Álmokat. Piszkál, hogy menjek az álmaim után, és írjak. Ez a dolga. Aztán amikor felnőtt(ebb) fejjel ismét nekilátok, ismét írok – most azonban csak egy oldalig jutok – és amikor ismét abbahagyom, akkor a Véletlen elvezet egy könyvesboltba. Ott találok több könyvet, ami megtetszik, ugyanattól a brazil írótól. Sorra olvasom az ajánlásokat, hogy dönteni tudjak, melyiket vigyem magammal. Az egyikük mindent elsöprő fölénnyel nyer, mert a Szív már akkor súgott, hogy ő lesz az, amikor a kezembe vettem. Megveszem tehát, és négy este alatt kiolvasom. Magával ragad. Megtanít sok mindenre, de a legfontosabb ez: Hallgassak a Szívemre! Az Álmokat követni kell, azért vannak. Rögös, és hosszú út vezet, néha csak a szomszéd utcáig, ahol megtaláljuk a Kincset, amit kerestünk. De az úton végig kell menni! Követve a Szív súgását.

  Így tehát én most elindulok. Most nem állok meg, és nem adom fel az elején, az első akadálynál. Írni fogok! És ennek mi sem jobb bizonyítéka, Kedves Olvasó, minthogy ezeket a sorokat követed itt, szemeidet legeltetve, Lelked táplálékát keresve.

Remélem, sokat segítünk majd egymásnak!

Folyt. köv.!!!